Shepard zongora
Nyomjuk le sorra egymás után a kerek „zongora" billentyűit: attól függően, hogy melyik irányban haladunk, egyre magasodó, vagy egyre mélyülő hangsort hallunk, és ez így folytatódik akkor is, amikor visszaérünk ahhoz a billentyűhöz, amelyiktől elindultunk.
Roger Shepard pszichológus 1964-ben állt a nagyközönség elé zenei paradoxonával: egy oktávnyit emelkedő hangsort játszott le többször egymás után, a közönség azonban úgy hallotta, mintha a hangsor folyamatosan, megszakítás nélkül emelkedne. A magyarázat abban rejlik, hogy a Shepard-zongora egy billentyűjének a lenyomásakor valójában nem egyetlen hang szólal meg, hanem egymástól oktávnyi távolságra lévő hangok sora. Méghozzá minden egyes billentyű lenyomásakor ugyanazokból a hangokból álló hangsor hallható, azonban ezen belül az egyes hangok erőssége billentyűről billentyűre változik, olyan módon, hogy a hangsort folyamatosan emelkedőnek vagy ereszkedőnek halljuk, de az az oktáv végére észrevétlenül visszaér ugyanoda, ahonnan elindult.
Ez az illúzió hangokban megvalósítva olyan, mint az optikai illúziók körében ismert Penrose-lépcső vagy éppen a holland M.C. Escher lehetetlennek tűnő grafikái, ahol például ugyanazon a lépcsőn ugyanabban az irányban felfelé és lefelé is haladnak, vagy a vízesés, ahol a víz visszakerül a felső kifolyáshoz. Igazi Shepard-hangsort csak számítógéppel lehet létrehozni, azonban már a 19. században is születtek olyan zenekari művek, amelyek hasonló hatást voltak képesek elérni. A folyamatosan emelkedő hangokat a XX. sázad zenekarai is felhasználták. Ilyenek hallhatók például a Pink Floyd Echoes című számában, vagy a Queen A Day at the Races albumán.
