Nézz be először a szoba elülső falán lévő nyíláson, látszólag normális, szögletes szobát látsz. Kérd meg egy társadat, hogy menjen be a hátsó oldalajtón, és álljon meg először az egyik, majd a másik ajtónyílásban, amely a szoba hátsó falán van. Megdöbbentő módon eközben a magassága drasztikusan megváltozik. Ha azután bemégy a szobába a hátul található ajtón, meglepődsz: a szobában alig vannak párhuzamos vonalak és derékszögű sarkok. Az éleket, sarkokat ugyanis elmozdítottuk, mégpedig annak a látóvonalnak a mentén, amelyet attól a nyílástól húzhatunk, amelyen be lehet nézni ebbe a szobába. Ezért azután az a kép, amelyik a retinán keletkezik, pontosan azonos, és ezért nem is megkülönböztethető attól a képtől, mint amely az eredeti, szögletes szobáról keletkezett volna itt. Miután a nyíláson csak egy szemmel tudunk benézni, ezzel kiküszöbölünk minden olyan térbeli információt, amely az egyes pontok aktuális távolságáról árulkodna. De vajon miért látja a szem a szobát derékszögűnek, miért nem választ inkább a lehetséges végtelen számú Ames-szoba közül (hiszen ezt a ferde szobát a leírt módon végtelen sok változatban elkészíthetjük úgy, hogy a nyíláson benézve ugyanolyannak látjuk), amely ugyanazt a képet eredményezné a retinánkon?

Egyes pszichológusok ezt azzal magyarázzák, hogy ha egy látott kép nem egyértelmű, akkor az agy a múltbeli tapasztalatok alapján választja ki a legvalószínűbb értelmezést. Miután pedig megszoktuk, hogy körülöttünk a szobák padlója vízszintes, az élei pedig derékszögűek, agyunk emellett a változat mellett dönt. Más pszichológusok azonban, amikor ezt ellenőrizni akarták, és olyan kultúrákban felnevelkedett embereket vizsgáltak, akiknek a környezetében nem voltak épített derékszögű szobák, meglepetésre azt tapasztalták, hogy ez az érzékcsalódás náluk is működött. Ezért azt feltételezik, hogy egyszerűen amiatt látjuk derékszögűnek a szobát, mert a látószögek, illetve a látszólagos élek egyformáknak látszanak, és a látszólagos horizont is vízszintesnek látszik. Ez utóbbi eredményezi egyébként, hogy a bent tartózkodó személy magassága változni látszik, ahogyan oldalirányban mozog ebben a szobában. Szemben azzal a magyarázattal, hogy agyunk erősebben ragaszkodik ahhoz, hogy a szoba szögletes, mint ahhoz, hogy a tárgyak mérete általában nem változik, úgy tűnik, hogy itt inkább az játszik szerepet, hogy mindennapi tapasztalataink szerint, amikor valaki távolodik tőlünk, akkor a látóterünkben a horizonthoz képest a lába egyre feljebb, a feje egyre lejjebb kerül (mivel a fejünk magasságából nézzük). Mivel itt a lábának a látszólagos magassága nem változik, a feje viszont lejjebb kerül, agyunk azt feltételezi, hogy nem távolodott tőlünk, hanem a magassága változott meg.   Ez utóbbi mindennapi tapasztalatunkat jeleníti meg a reneszánsz nagy „találmánya”, a perspektivikus ábrázolás. Ennek lényege, hogy a teret meghatározó vonalak egy közös pontba, az úgynevezett enyészpontba futnak össze, amely valahol a kép magasságának a felénél van, s amely a „végtelennek” felel meg. Vagyis a képen megjelenik agyunknak az a mindennapi tapasztalatra alapozott „elvárása”, hogy a távolabbi tárgyak alja magasabban, teteje pedig mélyebben van, mint azoké, amelyek közelebb vannak.  A hagyomány szerint az első perspektivikus konstrukciót a híres szobrász-építész, Brunelleschi alkotta meg. Ez az ábrázolási mód a festészetben az évszázadok során megkerülhetetlen hagyománnyá vált.